MORZSÁK SVÉDORSZÁGI KÖRUTUNK NAPLÓJÁBÓL

— fordított időrendben.

Az emailes levelezőlistánkon szereplő barátainknak írottak alapján.

Homoszexuális lobbi vagy homoszexuális maffia?

2006. szeptember 13., szerda

Miután egészen normális hetünk volt — a csodás Svédországot szeltük át —, ismét megtörtént. Ez most másfajta találkozás volt. Más abban, hogy nem találkoztunk az elkövetővel. Az autóban ültünk, éppen egy helsingborgi benzinkúttól készültünk útra kelni. Egyszer csak a kisbuszunk hátsó ablaka hatalmas robajjal betört. Röviden egymásra pillantottunk, majd a betört hátsó ablakon keresztül megláttunk egy nagy iramban menekülő férfit háttal. A benzinkútnál lévők közül mások is látták. Minden olyan gyorsan történt, hogy elmenekült. Persze nem arról van szó, hogy egy őrült kézre kerítésével bárkinek is kockára kellene tennie az életét vagy testi épségét egy betört ablak miatt. Nem ér annyit.

Az incidens miatt viszont arra a döntésre jutottam, hogy megszakítjuk a körutunkat. Most egy 15 cm átmérőjű követ hajítottak be nagy erővel a hátsó ablakon. Az egyik hátsó ülés fejtámlájáról pattant vissza, így nem ért el bennünket az első ülésen. Most csak egy kő volt, de ki tudja, következő alkalommal esetleg egy lövedék lenne. És akkor sem az ablak, sem a golyóálló mellény (amit az út előtt Landskronában egy „Militärlagret” boltban szereztünk be, és az Umeåban történt augusztus 29-i maffiatámadás [lásd lent] után folyamatosan viselünk) nem állítaná meg a golyót. És mivel én vagyok felelős a feleségem testi épségéért is, annak ellenére, hogy ő még folytatta volna, úgy döntöttem, hogy ennyi elég volt. Sajnos ki kell hagynunk az utolsó hat várost Skåneben. A linköpingi incidens után (lásd szeptember 5) néhány helyen a háttérben rendőrautót vettünk észre — bizonyára a hasonló eseteket akarták megelőzni. Skövdeben másodkézből megerősítést nyert, hogy ezért voltak ott. Mi persze hálásak vagyunk ezért. De csak ennyit tud tenni a rendőrség.

A kérdés tehát az, hogy vajon egy agresszív homoszexuális lobbival vagy maffiával állunk-e szemben Svédországban. Az RFSL elnöke, Sören Andersson énrólam állította egy interjúban a Dagen napilapban, hogy „szörnyű, hogy egy ember ilyen nagy gyűlöletet táplál szívében”. Azt is kijelentette, hogy az RFSL elhatárolódik az ellenünk irányuló támadásoktól (ami dicséretesnek tűnik), noha „megérti a történteket”. Ez utóbbi kijelentése egyértelműen gyengíti részéről az erőszak elutasítását (nem igazán dicséretes). Egyetértek azzal, hogy az RFSL nem felelős néhány ember törvénytelen cselekedetéért, csakúgy mint ahogy nem vonható felelősségre a homoszexuálisok elleni illegális tettekért kollektíven az egész tábor, akik nem szimpatizálnak az RFSL-lel. Fontos, hogy a vezetők pártállástól függetlenül szilárdan ellenálljanak a bujtogatásnak, erőszaknak és megfélemlítésnek. Természetesen egyetlen szervezet sem tudja folyamatosan kordában tartani összes tagja ténykedését. De bizonyos történésekre hatást tudnak gyakorolni. Például ésszerű azt feltételezni, hogy az RFSL-nek van beleszólása a stockholmi Büszkeség-fesztivál ügyeibe. Akkor viszont hogyan történhetett meg, hogy a fesztivál egyik rendezvényén a látogatók darts-céltáblaként használták a „homofób” Ulf Ekman, Alf Svensson és a pápa fényképét? Ha ez nem bujtogatás, akkor mi számít annak? A pápa persze folyamatos testi védelemben részesül, de a másik két ember vajon hogyan érezte magát?

Andersson úrnak és az RFSL-nek meg kell értenie, hogy egy szabad, nyílt társadalomban semmilyen módon nem akadályozhatják meg, hogy a szülők információt kapjanak arról, 1) hogyan előzhetik meg gyermekeik jövőbeni homoszexualitását, ha akarják, 2) hogy a homoszexualitás nem genetikai természetű és 3) hogy az RFSL saját információ és megbízható statisztikák alapján milyen a homoszexuális életvitel. Ezáltal a szülők információk birtokában tudnak dönteni kicsinyeik jövőbeni szexuális orientációjáról.

Meg kell említenünk, hogy a honlapunkkal kapcsolatban 42 helyi újságban szerettük volna hirdetést feladni; 28 megjelentette a hirdetést, 14 pedig nem. Pont 2:1 megoszlás. Valójában meglepett a magas elfogadási arány. Lehet, hogy azért volt ez, mert nem a három nagyvárosi régióban hirdettünk, mert azt gondoltuk, hogy a vidéki emberek nincsenek annyira a „politikai korrektség” bilincseiben, mint a nagyvárosi médiaszakemberek. Az elfogadási arány kezdetben nagyobb volt, majd csökkent. Ez azért lehetett így, mert a homoszexuális lobbi (az idő múlásával növekvő) nyomás alá helyezte a lapokat, hogy ne jelentessék meg hirdetéseinket. Előre látható volt, hogy néhány újság kritikát kap majd a hirdetés közzététele miatt. Hallottunk egy lapról (Nya Wermlandstidningen), amely sarkára állt, és kiállt véleménye mellett, miszerint teret kell adni a különféle véleményeknek (szólásszabadság…). Más lapok a nyomásnak engedve beadták a derekukat. Két lap kétszeri megjelentetés után azért nem jelentette meg többé a hirdetést, mert panaszokat kapott.

Összefoglalásul szeretnénk köszönetet mondani minden csodálatos embernek, akivel svédországi körutunk során találkoztunk. Azoknak, akik támogattak bennünket és azoknak is, akiknek mondanivalónkkal és tevékenységünkkel kapcsolatban kérdéseik voltak. Akikkel akár személyesen, akár az Interneten (email), akár telefonon találkoztunk. Szívünkben csak jóindulat van feléjük. A bennünket ócsárlók iránt is.

2006. szeptember 5., kedd — még több támadás

Ma dél körül Linköpingbe értünk. Ebben a városban gyártják a Svéd Légierő támadó repülőit. Svédország (csupán mintegy 9 millió lakosával) azon néhány ország közé tartozik, amelyek katonai célra repülőgépet gyártanak. Itt ugyanazokat tapasztaltuk. Éppen csak leparkoltuk az autónkat egy gyorsétteremnél, hogy valamit együnk, amikor megjelent egy csapat, és elkezdett zaklatni bennünket. Most torkuk szakadtából kiabálva jöttek utánunk az étterembe, mindenféle obszcén mocskot zúdítva a feleségemre és rám. Ezzel egy időben mások az autónkat kezdték rongálni, mindenki láthatta. A kuncsaftoknak persze furcsa volt, ami történt. Ekkor kimentek az étteremből, én pedig utánuk, hogy képeket csináljak az autónkat ért támadásról. Ekkor egyértelműen azzal a szándékkal jöttek vissza, hogy bennünket bántsanak. Az egyik szemtanú vásárló kihívta a rendőrséget. A rendőrség kiérkeztére a csapat lelépett. Miután a rendőrök a tanúk segítségével megállapították, hogy törvénytelen fenyegetés történt (svédül ’olaga hot’), azt mondták nekünk, hogy nem tehetnek mást, jelentést kell írniuk. Nekünk pedig nincs más választásunk, mint hogy közreműködjünk. Mindenkinek közre kell működnie a hatóságokkal, hogy a törvényes rend fenntartható legyen. És persze hálásak vagyunk annak a férfinak is, aki a történteket látva kihívta a rendőrséget. Ugyanakkor viszont nem kívánunk vádat emeltetni a ránk támadó és az autónkat megrongálók ellen. Könyörület van a szívünkben feléjük, és szeretnénk rajtuk valahogyan segíteni.

Svédországi körutunk vége felé a következő emailt kaptuk Linköpingből:

----- Eredeti üzenet -----

Feladó: „kompis” <antifa@linkoping>

Címzett: <xxxxxxxxxxxxxxxt>

Küldve: 2006. szeptember 15., péntek, 02:55

Tárgy: Email az EMASO-nak - vi ska döda er

„kompis írja:

amíg a propagandátokat terjesztitek, mi gondoskodunk róla, hogy ide ne gyertek, de ha mégis, akkor számíts a halálra a GUSZTUSTALAN, ÁTKOZOTT KERESZTYÉN FUNDAMENTALISTA DISZNÓIDDAL… REMÉLEM, HAMAROSAN TALÁLKOZUNK /// AFA linköping

Utazásunk célja az, hogy szülőket tájékoztassunk arról, mennyi mindent tehetnek gyermekeik — főként fiaik — érdekében, hogy férfi mivoltunkban fejlődjenek és elkerüljék a homoszexuális életvitelt. Úgy tűnik, csak nagyon kevesen törődnek kisgyermekük érdekeivel. Többféle hatalmi eszköz áll a homoszexuálisok — a nagyon erős lobbizó tevékenységet folytató águkat is beleértve — rendelkezésére (média, politika, pénzügy, még megfélemlítés is). Nagyon erősen hallatják hangukat. De a közöttünk élő kicsinyek — mai és jövőbeni nemzedékekben egyaránt — mellett nagyon kevés olyan felnőtt áll, aki segít nekik elkerülni a nemi identitászavart. Ez akkor vált leginkább láthatóvá, amikor a svéd parlament 2002. június 5-én minősített többséggel megszavazta, hogy a homoszexuálisok is fogadhassanak örökbe gyermekeket (lásd a 2. számú mítosz 4. pontját [Szégyenparádé] a honlapomon).

Nos, miután a rendőrökkel beszéltünk, végül sikerült három türelmesen várakozó érdeklődő szülőnek ingyenes irodalmat adnunk. Az zavar bennünket, hogy soha nem fogjuk megtudni, mennyi szülőt rémisztenek el az ellenséges támadások. Mielőtt tovább indultunk, a kedves rendőrök elmondták, hogyan „foltozhatjuk össze” a járművet, hogy törvényesen forgalomképes maradjon.

A Linköpingbe érkezésünk előtti hétvégén a neonácik és a melegek összecsaptak egy a homoszexuális közösség által szervezett melegfelvonuláson. Mindkét táborból letartóztattak érintetteket, de később elengedték őket. A meleg lobbi más országból származó bevándorlókat is meghívott a felvonulásra, majd az RFSL azt nehezményezte a médiában, hogy a meghívottak nem jöttek el. Ez ahhoz hasonlít, ahogy az Egyesült Államokban a meleg lobbi a fekete polgárjogi mozgalommal partneri szinten akar azonosulni, de nem látják szívesen.

2006. szeptember 3., vasárnap — további támadások a homoszexuális lobbi részéről

Ma délkörül ellátogattunk a stockholmi Királyi Palotához. A palotánál éppen nagy külsőségek között zajlott az őrváltás. Feleségem majdnem azonnal észrevette, hogy egy fiatalember követ bennünket. Úgy tűnik, hogy telefonon értesített másokat, és így jó néhány ellenséges indulatú embert verbuvált össze, akik mindenhova követtek bennünket a Palotában. Nem tudtuk őket lerázni, sem a szuvenír boltban, sem a tömeggel keveredve. Néhány lépés távolságból követtek. Egyikük fehér pólót viselt, amelyen nagy piros betűkkel ez állt: „Merj homoszexuális lenni” (svédül ’Våga Böga’). Nem tudtuk őket lerázni, így az az érzésem támadt, hogy bajba keveredünk. Valószínűleg minden rendben megy addig, míg a tömegben vagyunk, de az autónk a Palota mellett eléggé félreeső helyen állt. Ezért az aggasztott, hogy lehet, hogy valaki fel akarja törni vagy meg akarja rongálni. A bennünket körülvevő ellenséges emberekre mutatva megkértem egy biztonsági őrt, hogy valaki kísérjen bennünket az autóhoz, hogy ne essen bántódásunk. A Palotán belül egy másik helyre irányított bennünket, de ott nem volt biztonsági őr. Amikor visszamentünk az előző őrhöz — miközben a csapat még a nyomunkban volt —, az őr így szólt: „Értem már, hogy mire gondolnak, de nem tehetek semmit önökért.” Így amikor az őrségváltást figyelő turisták visszaindultak a parkolóba, kihasználva az alkalmat visszasiettünk az autóhoz. Ez alkalommal az ellenséges népség nem tudta megkaparintani a nyomtatott anyagokat az autóból (a feleségem ugyanis odaláncolta a dobozokat a karosszériához). Viszont letépték az egyik táblánkat.

A hotel felé menet azt mondtam a feleségemnek, hogy nem akarom, hogy még több ilyen incidenst át kelljen élnie, ezért javaslom, hogy ne álljunk meg az előre meghirdetett helyszíneken, ahol a homoszexuális lobbi támadásai esetén annyira sebezhetők vagyunk. De azt válaszolta, hogy ha most változtatunk a tervünkön, akkor az olyan, mintha beadnánk a derekunkat a meleg lobbi fenyegetése miatt, és az egyenértékű lenne az ő győzelmükkel. Olyan sok emberrel történt már ugyanez, akik támadásaiktól megijedtek. Ezek nem mindig a mi esetünkhöz hasonló testi támadások, megfélemlítések, hanem gyakran csúfolódásban („neofasiszta”, „homofób” stb.) vagy az üzleti vállalkozás, karrier tönkretételében nyilvánulnak meg. Így a feleségem, aki igazán nagy autós, azt akarta, hogy ragaszkodjunk a tervünkhöz. Néha úgy érezzük, hogy egyedül mi állunk ki a ma és a holnap gyermekeinek érdekeiért Svédországban, hogy ne essenek a homoszexualitás csapdájába. Szegény gyermekeknek nincs más ilyen információforrásuk. A homoszexuális lobbi viszont nagyon erőteljesen jelen van a médiában és a politikában. Tudjuk, hogy a hozzánk hasonló emberek által a gyermekek érdekében kifejtett tevékenységekre úgy tekintenek, mint folyamatos növekedésükhöz szükséges toborzást hátráltatni próbáló akciókra. Svédországban évente mintegy kettőezer — szerzett nemi zavarral küszködő — fiú tér át erre az életmódra.

2006. augusztus 31., csütörtök — csalódás

Ma a Svédország középső részén fekvő Eskilstunába látogattunk. Vacsora közben odajött egy fiatalember hozzánk, és kért a nyomtatott anyagunkból. Mondtuk neki, hogy jöjjön velünk a szomszédos parkolóba — velünk jött. Az autóból kiszállva, ahogy üdvözölni akartam, ő nem akart kezet fogni. Helyette inkább egész káromkodásáradatot zúdított rám, nagyon egyértelművé téve, hogy legkevésbé sem érdekli az összeállításunk. Eközben hirtelen a semmiből fiatalok tűntek fel, és kezdtek körbe venni. Nem akartuk megismételni az Umeåban történteket, ezért kedvesen elköszöntünk és elhajtottunk. Mire este a szállodába értünk Strängnäsben, kaptunk egy emailt egy férfitől, aki Hallstahammarból jött Eskilstunába az ingyenes összállításunkért, de mi már nem voltunk ott, így nem találkoztunk. Ezt szörnyen sajnáljuk, és eldöntöttük, hogy keményebbek leszünk, hogy jobban el tudjuk érni azokat, akiket szeretnénk (t.i. a szülőket). Megkérdezte az a személy, aki az emailt küldte aznap este, hogy meddig lesz elérhető a honlapunk, hiszen már folyamatban van az anyag fordítása más nyelvre is. Azt válaszoltam neki, hogy mindig elérhető lesz! Azt mondta, hogy azok az ellenünk forduló emberek valószínűleg az SSU-ból valók, már neki is próbáltak szórólapot adni. Így szólt: „nem valószínű, hogy kedves szavakkal közelítettek”, és így megérti a reakciónkat.

2006. augusztus 29., kedd — a homoszexuális lobbi támadása

Noha üzenetünk a svéd szülőknek szól (ők a célközönségünk), úgy tűnik, hogy zaklatásunkra az RFSL által képviselt homoszexuális lobbi mozgósította erőit. Az a gyanúnk, hogy azért tette ezt, mert napvilágra hozzuk a honlapjukon található erkölcstelen anyagokat, a svédek felé az illegális drogok használati módjairól szóló ajánlásukat.

Tegnap (augusztus 28.) az észak-svéd Umeå városban voltunk. Az ottani reptéren aznap vettem fel a feleségemet. Egyhetes kaliforniai távollét után csatlakozott ismét hozzám, ahol az unokáinkra vigyázott. A szálloda felé menet azt mondtam neki, hogy a következő néhány nap szerintem pihentető, nyugodt autózásban lesz részünk. Nem is sejtettem, hogy mi vár ránk aznap este. Az előre meghirdetett, Umeå külvárosában fekvő McDonald’s parkolóba érve feltűnt, hogy szokatlanul nagy tömeg várakozik. Múltbeli tapasztalatunk azt súgta, hogy nem mindenki szülő, hanem néhányan azért vannak ott, hogy megzavarják az ingyenes irdalom kiosztását az érdeklődő szülőknek. De nem is sejtettük mennyire gonosz és utálattal teli viselkedést fognak ezek az emberek tanúsítani. Vacsora után odamentünk hozzájuk, és megkérdeztük, hogy kicsoda szülő a körülbelül 30 ember közül. Négy szülő volt köztük, akik az általunk kínált anyagért jöttek. Nekik örömmel adtunk. Amikor végeztünk, és már éppen indulni akartunk, a tömeg (melegek és melegaktivisták) körbevett, én pedig alig tudtam visszaszállni az autóba. Nagy erőfeszítésembe került beszállni. Az volt a szándékuk, hogy míg néhányan megakadályozzák, hogy beszálljunk, addig mások kinyitják a hátsó ajtókat, kirángatják a DVD-ket és nyomtatványokat tartalmazó dobozainkat, a földre szétszórják a tartalmukat és mérgesen megtapossák. Segítség hiányában csak szemléltünk a történéseket. 20–30 ember volt kettő ellenében. Eme nagy rendbontás után egyszerűen csak odébbálltak. Megmutattam nekik a mobilomat, és azt hihették, hogy kihívtam a rendőrséget, noha nem tettem. Miután — az éppoly meglepett szülők kedves segítségével — eltakarítottuk a maradványokat és mentettük a menthetőt, elindultunk. A demonstrálók viszont emberláncot alakítva eltorlaszolták a kijáratot. Feléjük haladva kövekkel támadtak a járműre, ezzel néhány karcolást ejtve a fényezésen.

Mindeközben ott volt egy rádióriporter is. Attól a pillanattól kezdve, ahogy először odajött hozzánk, tudtuk, hogy minden bizonnyal a támadók oldalán áll. Így a tervünkhöz ragaszkodva (t.i. nem adunk interjút a többnyire ellenséges és elfogult svéd médiának) és a riporternő szemmel látható csalódottságára nem adtunk interjút. A nagy pusztítást látva viszont megkérdezte a feleségem véleményét, hogy szerinte mi történt. Erre a feleségem így válaszolt: „Lehetett volna rosszabb is.”

A 2. számú mítosz 7. pontjában bővebb olvasnivalót talál arról, hogy a svéd homoszexuális lobbi olyanokra támad rá, akikkel nem ért egyet. Ebben az egészben nem az az igazi tragédia, ami velünk és az autónkkal történt. A valódi tragédia a Sodomához hasonlító viselkedésmód, ami most már egész Svédországban jellemző.

A helyi újságban (Västerbottens-kuriren) megjelentettünk egy hirdetést négy egymást követő napon (szerdától szombatig) az érkezésünk előtti héten. Csütörtökön felhívtak az újságtól, hogy az utolsó két napon törlik a hirdetésemet. Azt kérdeztem tőlük, hogy nyomás alatt teszik-e ezt. Megerősítették a sejtésemet. Tegnap este a McDonald’s előtt rájöttem, miért nem akarták tovább betenni a hirdetésünket. Könnyű belátni, hogy a homoszexuális lobbinak nem nagy erőfeszítésébe kerül egy kis helyi lap megkárosítása. Mindeközben a svéd szólásszabadság ismét nagy vereséget szenvedett el.

Valaki azt javasolta, hogy tegyünk feljelentést a rendőrségen. Nehéz viszont feljelentést tenni olyanok ügyében, akik felé könyörületet érzel. A homoszexuális lobbisták nem ellenségeink. Egyáltalán nem azok. Ugyanúgy törődünk velük, mint minden más emberi lénnyel. Ugyanilyen fontos viszont az is, hogy tájékoztassuk a szülőket arról, mit tehetnek gyermekeik és unokáik jövőbeni szexuális orientáltságának befolyásolására.

2006. augusztus 26., szombat — interjúk megtagadása

Kedves Barátaim!

Szombat késő este van (svéd idő szerint).

Telefonon beszéltem a feleségemmel, és azt mondta, küldjek üdvözletet nektek innen Svédországból. Úgy gondolom, ez helyén való dolog, mert svédországi körutunk — földrajzi értelemben vett — csúcspontjához értünk. Most Haparandában vagyok (finnül Haaparanta). Ennél északabbra már nem nagyon lehet menni.

Svédország északi részén a legtöbben a keleti partvidéken (Balti-tenger) élnek; a gazdasági tevékenységek is itt koncentrálódnak. Ilyen értelemben a Finnországgal határos Haparanda a legészakibb város, noha a határvonal még folytatódik északon. Június végén, július elején itt északon a nap soha nem bukik a látóhatár alá. Ilyenkor már egy kicsit besötétedik, de nem nagyon. Még néhány hónap, és nagyon sötét lesz, a nappalok nagyon lerövidülnek.

Kisfiú koromban volt egy ’Stålfarfar’ (’vasnagypapa’) nevű személyiség, aki azért lett híres, mert az északi csücsökben Haparandából egészen a legdélebbi Ystad városáig elbiciklizett. Én ma Haparandában bicikliztem, három hét múlva pedig Ystadban fogok. De az én biciklizésem nem bizonyítja ugyanazt az állóképességet és kitartást… A középső ülések helyén kerékpárt is hozok az extra méretű kisbuszunkban (amit errefelé egyébként ’mikrobusznak’ hívnak). Mai kerékpározásom biztos örömmel tölti el a fizikoterapeutámat, mert kinyújtóztam, és eléggé fájt a térdem, de kibírtam. Elmentem autóval a finn határhoz is, de nem vettem észre a határ előtt az utolsó kijáratot. Ezért nem volt más választásom, mint továbbmenni. A határbódéhoz érve kerestem a vámosokat, hogy megmondjam, véletlenül jöttem idáig, és vissza kell fordulnom. De így szombat este nem volt ott senki. Úgy tűnt, hogy mindenki hazament. Nem tudtam visszafordulni, tovább kellett mennem Finnországba. Eszembe jutott, hogy lehet, hogy bajba kerülök, mivel az útlevelem a motelben maradt. Azonnal visszafordultam, és nem találtam senkit a túloldalon sem. Micsoda különbség néhány más, általunk meglátogatott országhoz képest! Például a tíz évvel ezelőtti izraeli–egyiptomi, izraeli–jordániai vagy a görög–török határhoz képest.

Most térjük rá az utazásunk céljára. Jól megy. A múlt éjszakát Piteåban töltöttem. A városban autózva észrevettem egy épületet, amelyen egy nagy „RFSL Észak” tábla állt; ez volt a kormány által oly bőkezűen támogatott svédországi homoszexuális lobbi, az RFSL északi központja. Tegnap este a City Hotelbe bejelentkezésem közben sok 20-as 30-as éveiben lévő fiatalembert láttam, alig volt velük korban hasonló nő. Láttam három fiút is, akik alig lehettek 15 évesek. Úgy tűnt, hogy szülők nélkül vannak. Reggel autóba ültem, és átmentem ahhoz a benzinkúthoz Piteåban, ahová meghirdettük a honlapunkon, hogy kiosztjuk a DVD-ket és a többi ingyenes tájékoztatót, és szülők kérdéseire válaszolunk. A szülők (és nagyszülők) a célcsoportunk, nem pedig a homoszexuális férfiak és nők. Általában ezt tesszük: elmegyünk egy előre meghirdetett benzinkútra vagy étteremhez, hogy az előre meghatározott időben tankoljunk vagy együnk. Nem ott osztjuk ki az anyagainkat, mert előfordult már, hogy a tulajdonos ezt nem nézte jó szemmel. Mivel pedig ezt mindenképpen szeretnénk elkerülni, átállunk a kisbuszunkkal egy nagyon közeli nyilvános helyre (a kisbuszunk összes oldalán nagy betűkkel ott van a svéd honlapunk címe: www.AMOSO.org), és ott találkozunk azokkal, akik utánunk jöttek, és átadjuk az anyagainkat.

A Piteåban történteket az RFSL központ miatt sejteni lehetett. Egész tömeg dühös ember várakozott rám. A tulajdonos viszont távol tartotta őket, hogy tankolhassak. Majd átmentem a közeli nyilvános térre. Először egy bátor hölgy jött oda hozzám, és örömmel átvette az anyagot, amiről a honlapunkon olvasott. A barátai részére több példányt is kért, és persze kapott is. Ekkor egy újságíró és egy fotós jött oda. Interjút kért. Skellefteåban előző este rászántam magam az első interjúra. Első látásra nagyon szép és előzékeny fiatal nő és férfi volt. Így annak ellenére beleegyeztem, hogy előre elhatároztam, az út során nem adok senkinek sem interjút. Később megbántam, hogy nem tartottam magam az elhatározásomhoz. A lány azonnal közölte, hogy ő leszbikus, és megkérdezte, hogy mivel magyarázom, hogy ő, a család legfiatalabb lányaként leszbikus lett. Azután megkérdezte tőlem, hogy ha ő gyermekeket fogadna örökbe, akkor ők is leszbikussá válnának-e. Nagyon okoskodó volt, és úgy tűnt, egyikük sem ismerte a honlapunk tartalmát, egyikük sem akart meghallgatni. Pont ezt akartam elkerülni. Nem erről szólt az utunk. A szülők a célcsoportunk, nem a homoszexuális személyek. És egyszerűen tisztában voltam azzal, hogy milyen elfogultsággal fogják leközölni a cikket.

Tehát ma, az 1 órakor tartott találkozón tisztelettel visszautasítottam az interjút. Elmondtam neki, hogy Amerikában van egy mondás: „Ha egyszer becsapnak, szégyelljék magukat. Ha kétszer becsapnak, szégyelld magad!” Így nagy csalódást okozva nem álltam kötélnek. Ez persze nem gátolta meg a paparazzót abban, hogy rövid találkozásunk alkalmával legalább 40 képet készítsen. Mostantól tartom magam az eredeti tervekhez. A honlapunk Kapcsolat oldalán keresztül mintegy fél tucat interjúfelkérést kaptam a sajtó és helyi rádióadók részéről. Válaszolok nekik, és tisztelettudóan visszautasítom a felkéréseket, amikor időm engedi. Úgy hiszem, hogy az a fő oka a melegtársadalom ellenünk irányuló dühének, ahogy mi az 1. számú mítosszal (azaz hogy „mindkét életmód ugyanolyan mértékben kívánatos”) foglalkozunk. Az életmódok közötti különbségek megvilágításához — és így a szülők gyermekük homoszexuálissá válásának megakadályozását motiválandó — az RFSL honlapján bőségesen megtalálható erkölcstelen anyagok egy részét használjuk fel. Ha jobban meg szeretnéd érteni, miről is van szó — még ha nem is beszélsz svédül —, látogass el a www.amoso.org honlapra, és keresd meg a ref.4 linket (kb. 7 oldal lefelé, az 1. számú mítosz 2. pontjában). Ha erre a linkre kattintasz, egy olyan oldalra kerülsz, ahol az RFSL (a kormány által pénzelt szervezet!) a látogatóknak azzal kapcsolatban ad tanácsokat, hogy hogyan használjanak illegális drogokat. Azután néhány sorral lejjebb a ref.5 hivatkozásra kattintva a honlapukon nyüzsgő erkölcstelen információkról kaphatsz további képet. Emiatt az RFSL persze slamasztikába kerül. Egyfelől azért támadnak bennünket, mert az ilyen igen kellemetlen tartalmat napvilágra hozzuk. Másfelől viszont nem akarnak nagy nyilvánosságot e körül.

Tegnapelőtt volt egy érdekes beszélgetésem Észak-Svédország legnagyobb városában, Umeåban a helyi vezető újság (Västerbottens-Kuriren) szerkesztőbizottságának egyik tagjával. Aznap reggel az egyik riporterük felhívott, hogy a hirdetésünk kétszeri megjelentetése után a főszerkesztő úgy döntött, nem jelenhet meg többször. Rákérdeztem, hogy külső nyomásra döntött-e így — bevallotta, hogy igen. Később felhívott ez a bizonyos fiatalember a mobilomon, és kb. félórát beszélgettünk. Azután másodszor is felhívott, és még többet akart megtudni a témáról. Nem rólam, hanem inkább a témáról. Ez tetszett. Úgy tűnt, hogy ő a második a parancsnoki hídon, és nem tudta elérni a főnököt, hogy megkérdezze, miért tiltották le a hirdetésünket. Eléggé meglepődött, hogy ez történt. Azt mondta, hogy szeretne velem találkozni, én pedig vállaltam, hogy elmegyek a szerkesztőségbe, hogy ha a szerkesztőbizottság is úgy kívánja, beszéljek velük a témáról. De interjút nem vállaltam. Meglátjuk, mi sül ki belőle. Az is érdekelte, hogy vajon mi motivál engem. Beszéltem neki a magam és a feleségem jövő nemzedékek iránti aggodalmáról. Évente körülbelül ezer és kétezer közé tehető azoknak a fiatal fiúknak a száma, akik Svédországban homoszexuálissá válnak, amivel elég sok szenvedés jár együtt. Nem hiába éltünk, ha legalább egy kis változást tudunk elérni ennek a szörnyű tragédiának az ügyében. Úgy érezzük magunkat, mint kicsiny küllők egy hatalmas keréken. Nagyon inspiráló dolog része lenni valami olyannak, ami nagyobb nálad és embertársaidnak javára válik.

Az élet bármely területéről is legyen szó, nem lehet az Igazságot örökre véka alá rejteni. Az Igazságnak ki kell derülnie. Van úgy, hogy ez nagyon gyorsan és hirtelen történik, mint a dán meseíró, Andersen „A király új ruhája” c. meséjében. Amikor a kislány felkiált, hogy a király meztelen, hirtelen mindenki meglátja, mennyire alulöltözött az uralkodó. A homoszexualitás örökletességéről szóló hazugságot viszont a tudományos bizonyítékok súlya alatt is minden bizonnyal csak egy emberöltő folyamán lehet majd véglegesen kiirtani. A nemzet közvéleménye csak nagyon lassan változik.

A nagy kép így néz ki: Az 1960-as években és az azt megelőző időkben az emberek nem igazán beszéltek a homoszexualitásról (ó, mennyire megváltozott a helyzet!). Abban az időben a pszichiáterek és a pszichológusok eléggé tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy a homoszexualitás jellemző gyökere a megfelelő apa–fiú kapcsolat hiányában keresendő. Nem Bieber (lásd 2. számú mítosz) volt az első, aki tudta ezt. De a 70-es évek szexuális forradalmával és a homoszexuálisok térnyerésével a két amerikai APA szervezetben hatalmas nyomás keletkezett: meg kell találni a homoszexualitás génjét. Ha be lehet bizonyítani, hogy örökletes, a homoszexuális közösség általános elfogadásra tarthat igényt. És tudjátok mit? Soha nem találták meg a homoszexualitás génjét! És nem csak ennyi. Annyira ironikus, hogy az elmúlt 40 év kutatása azt mutatta meg, hogy soha nem is fogják megtalálni! A kutatási eredmények azt mutatják, hogy a homoszexualitás nem lehet örökletes. Az egypetéjű ikrekről szóló tanulmány a kulcs ahhoz, hogy ezt megértsük. Az a tanulmány maga a kulcs! Bailey–Dunne–Martin és Bearman–Bruckner őszinte tanulmányai kölcsönösen csupán 11 és 7 százalékos AK (alanyi konkordancia) értékeket mutatnak. Vegyünk mondjuk egy átlagos 9 százalékos értéket. Ez azt jelenti, hogy minden egyes egypetéjű ikerpár esetében (statisztikai alapon) csupán 9 százalékos esélye van annak, hogy az ikertestvér is homoszexuális lesz. Ha lenne homoszexuális gén, akkor ez a szám elméletileg 100 százalék, a valóságban (a mérési hiba miatt) egy kicsit alacsonyabb lenne. Persze a 9 százalék magasabb, mint a teljes férfipopulációban homoszexuálissá váló 2–4 százalék. De ha figyelembe vesszük a nagyon hasonló neveltetést, azaz ugyanannak az apának a hatását, akkor eleve a 2–4 százaléknál magasabb értéket kell elvárnunk. Azt is vegyük figyelembe, hogy a 9 százalék természetesen nem jelenti azt, hogy egy egypetéjű ikertestvérrel rendelkező férfi esélye a homoszexuálissá válásra 9 százalék lenne. Ez az érték ugyanúgy 2–4 százalék, mint az átlagos lakosság körében.

Most már valószínűleg ti is úgy elfáradtatok, mint én.

Jó éjszakát!